Paklenica Nemzeti Park

A Paklenica Nemzeti Park területe a Dél-Velebit hegység tengerparti lejtőjétől, Marasovići településtől, egészen a régió legmagasabb csúcsaiig a Vaganski-, a Babin- és a Sveto brdo-csúcsokig terül el. A park területe magába foglalja a Velika Paklenica és a Mala Paklenica folyók árterületeit. A két folyó vizei függőleges kanyonokat vágtak a Velebit déli lejtőibe és a környező területekbe. A park viszonylag kis területe nagyon sok geomorfológiai képződményt, sokszínű növény- és állatvilágot, vonzó látványt és érintetlen természetet rejt. A Paklenica folyók 95 négyzetkilométeres vidékét 1949 október 19-én nyilvánították Nemzeti Parkká.

A park elnevezése valószínűleg a „paklina” szóból ered, amely a fekete fenyő gyantás nedvére utal. A helyiek hagyományosan gyógyszerként alkalmazták, például sebesülések gyógyítására, de ezzel világítottak is, valamint a fából készült hajók vízszigetelésre is használták.

Paklenica Nemzeti Park

Anića kuk, Paklenica Nemzeti Park

A Paklenica Nemzeti Park földrajzi és földtani jellegzetességei

Minden kétséget kizáróan a Dél-Velebit legvonzóbb és legszebb részei a Velika Paklenica és a Mala Paklenica folyók völgyei.

A Velika Paklenica folyóvölgye 14 km hosszú és 500-800 méter széles. A völgy legkeskenyebb részét Bunkernek nevezik, itt mindössze 50 méter széles a meder. A folyóvölgy, pontosabban a kanyon két szélén gigászi sziklafalak állnak, amelyek a 700 méteres magasságot is elérik.

Velika Paklenica

A Mala Paklenica völgy valamivel kisebb méretekkel rendelkezik, itt a folyó sodrása is valamivel gyengébb. A völgy 12 km hosszú és 400-500 méter széles, míg a legkeskenyebbik részén csak 10 méter. Itt a sziklafalak 650 méter magasak.

A két folyó völgye között a karsztsziklák áthatolhatatlan birodalma húzódik, meredek sziklafalakkal és éles szirtekkel.

A park központi részét összetett domborzat jellemzi, itt található a Borovnik- és a Crni vrh-csúcs, valamint a Mala Močila és a Velika Močila völgyek.

A domborzatot illetően, a Velika Močila egy nagyon érdekes, tál formájú völgy 850 méteres magasságban. A völgyet a Crni vrh (1110 m), a Škiljina kosa (1015 m) és a Zeleni brig (842 m) csúcsai veszik körül, valamint a Borovnik, amely nevét a déli oldalán elterülő feketefenyő erdőről kapta.

A park keleti része domborzatilag nagyon különbözik a többi résztől, ez egy nagyon vad, áthatolhatatlan világ. A keleti résztől távolabb már sokkal barátságosabb táj fogad Malo Libinje és Veliko Libinje környékén. Itt karsztos sziklafennsíkok találhatóak számos víznyelővel és függőleges barlanggal.

A Paklenica Nemzeti Parkban a legkeskenyebb hegygerinc a Velebit, amelynek a szélessége 1 és 3 km között változik, míg a legmagasabb hegycsúcs a Vaganski vrh a maga 1757 méterével.

A Paklenica Nemzeti Park legmagasabb hegycsúcsa a Vaganski vrh.

A parkban, a legtöbb földtani alakzatot Bojinac, Vidakov kuk és a két kanyon között elterülő fennsíkokon láthatjuk.

Bojinac, Paklenica Nemzeti Park

Vidakov kuk, Paklenica Nemzeti Park

Ezeken a helyeken sokféle karsztos alakzatot láthatunk, például hasadékokat, sziklás alakzatokat, víznyelőket és barlangokat, amelyeket többek között a víz és a hőmérséklet különbségek alakítottak ki.

Sokféle karsztos alakzatot láthatunk.

Paklenica Nemzeti Park

A föld mélyének titkai

A barlangászat tekintetében, a Paklenica Nemzeti Park az egyik legalaposabban felderített terület Horvátországban. Itt 76 szpeológiai objektum ismert és feltárt, nevezetesen 39 víznyelő (függőleges barlang) és 37 barlang. Ezek közül érdemes megemlíteni néhányat.

A park legmélyebb üregei közé tartozik a Bunovac szakadék (534 méter mély), ez a legmélyebb szakadék a Közép- és Dél-Velebit hegyláncban. A Crljeni kuk barlang 152 méter mély és egy jelentős geomorfológiai alakzat, mivel a barlang központi termének az átmérője meghaladja a 100 métert, így egyike a legnagyobb karsztbarlangoknak. A 139 méter mély Zub Buljme függőleges barlang, amellett, hogy tekintélyes a mélysége, egy érdekes paleontológiai lelőhely is, mivel itt egy barlangi medve koponyáját találták meg. A Počiteljski vrh csúcs közelében egy 123 méter mély függőleges barlangot találunk, valamint a Szép Fosszíliák barlangját, amelynek 103 méter a mélysége, neve pedig önmagáért beszél.

A park leghosszabb barlangjai közé tartozik a Vodarica (300 m), a Zub Buljme (250 m) és a Medviđa špilja (215 m). A Manita peć (175 m) a park legszebb barlangja, amelyben számos, különleges cseppkő alakzat található. A Lucinka barlang (132 m) gigantikus, 51 méter magas bejárattal rendelkezik, ezzel Horvátországban egyedülálló. A barlang belső méretei is tekintélyesek.

A park leghosszabb barlangjai közé tartozik a Vodarica.

A park vizei

A víztartó üledékek a nagyon porózus, karszt-lerakódások alatt helyezkednek el a Velika Paklenica, a Brezimenjača, a Mala Paklenica forrásvidékén és az időszakosan folyó Orljača völgyének szélesebb körzetében.

Ez az oka annak, hogy a parkban számos állandóan vagy csak időszakosan folyó folyóvíz és forrásvíz található. Az állandóan folyó, jó minőségű forrásvizet adó források a Stražbenica, a Kontinovo vrilo, a Crno vrilo, a Velika Močila és a Pećica.

A Velika Paklenica legnagyobb vízhozammal rendelkező forrásai az Ivine vodice 1200 méteres magasságban, ezt követi a Kontinovo vrilo 870 méteren, a Crno vrilo 780 méteren, valamint a Jukića vrilo amely 600 méteres magasságban bukkan elő. Ramić fölött fakad a Vratrovac forrás, valamint a Brezimenjača forrása 1000 méteres magasságban. A Suha draga forrás ugyanebben a magasságban fakad. A Velika Paklenica fő forrása az Anića luka alatt fakad.

Velika Paklenica

A Mala Paklenica folyó forrása Vlaškogradska draga-nál fakad, körülbelül 1000 méteres magasságban, a vízhozama kisebb, függ az évszaktól és a csapadék mennyiségétől. A folyó egy szakaszon párhuzamosan folyik az Orljača-val, amelynek a vízhozama inkább az esős őszi, téli és kora tavaszi időszakban nagyobb. A patak vize átfolyik a Sveto brdo lejtőin és 484 méteren ömlik a Mala Paklenica-ba.

A Velebit-hegység magasabban fekvő részein állóvizeket is találunk. Ezek a tavak a Malovan és a Babin-vrh csúcsok alatt találhatóak, ilyen például a Babino jezero.

Babino jezero, Paklenica Nemzeti Park

A park növényvilága

A park növényvilágának gazdagságát híven tükrözi az a több mint 1000 faj és alfaj amelyeket mostanáig katalogizáltak és amelyek közül 79 őshonos. A növényvilág változatossága, a ritka, őshonos és védett fajok nagy száma a parkot egy nagyon jelentős florisztikai régióvá teszik nem csak Horvátországban, hanem Európában és a világon is.

A park növényvilágában olyan növénycsaládok érvényesülnek mint a fészkesek (Asteraceae), ezen belül a nyelvesvirágúak (Cichorioideae) alcsaládja, a pázsitfűfélék (Poaceae), a pillangósvirágúak (Fabaceae), az árvacsalánfélék vagy ajakosak (Lamiaceae), a rózsafélék (Rosaceae) és a szegfűfélék (Caryophyllaceae).

A sziklák zord világában elég kevés növényfaj él meg, mégis akadnak olyan növényfajok, amelyek alkalmazkodtak a szegényes tápanyag mennyiséghez, a vízhiányhoz és a mostoha életkörülményekhez. Ezek között őshonos fajok is találhatóak, mint a Kitaibel harangláb (Aquilegia kitaibelii), a havasi gyújtoványfű (Linaria alpina), amely reliktumfajnak minősül, azaz a korábbi földtörténeti korokból maradt fenn szórványosan. Általában minden reliktumfaj védett.

Havasi gyújtoványfű

A sziklák repedései között jellegzetes klimatikus viszonyok vannak, amelyek hasonlóak azokhoz, amelyek a jégkorszak végén uralkodtak. Ez az oka annak, hogy leginkább ezeken a helyeken találkozhatunk az itt őshonos, reliktum növényfajokkal. Ilyenek például a Campanula fenestrellata amely egy harangvirág faj. Ugyanebbe a családba tartozik a törpe harangvirág (Campanula cochleariifolia) és a Waldstein harangvirág (Campanula waldsteinia). Az Arenaria orbicularis csakis a Velika Paklenica és a Mala Paklenica völgyeiben él, sehol máshol a világon. További különleges növényfajok az erdei tulipán (Tulipa sylvestris), az alpesi boroszlán (Daphne alpina) és a szíves levelű gubóvirág (Globularia cordifolia).

A függőleges barlangok, víznyelők környékén, ahol a különleges mikroklíma miatt a hó sokáig megmarad, ott is számos növényfaj megél. Ezeken a helyeken különlegesen nagy számban fordul elő sárga és narancssárga színekben a Krajnai liliom (Lilium carniolicum), a kakukkfű (Thymus vulgaris), a völgycsillag (Astrantia major), a korongpár (Biscutella laevigata) és a henye boroszlán (Daphne cneorum).

A park alacsonyabban fekvő területein, a Velika Močila és a Mala Močila nedves rétjein, tavasszal orchideákat láthatunk. Ezek egyik kiemelkedő faja a boldogasszony papucs (Cypripedium calceolus), más néven rigópohár, Vénusz sarucska vagy papucskosbor Európa egyik legszebb orchideafaja.

Boldogasszony papucs

Erdők

A Dél-Velebit hegység lejtőit beborító erdők jelentik a Paklenica Nemzeti Park legkiemelkedőbb természeti értékeit, hiszen nagyrészt ezek között a fák között élnek azok a ritka és védett növény és állatfajok, amelyek miatt ezt a régiót nemzeti parkká nyilvánították.

A kisebb magasságban elterülő erdőrészek jellemző fafajtái a molyhos tölgy (Quercus pubescens) és a keleti gyertyán (Carpinus orientalis). Efölött a magasság fölött, 650 és 900 méter között, a hegység tenger felőli oldalán, jellemzően az európai bükk (Fagus sylvatica) a leginkább előforduló fafajta. Ez a jelenség annak tudható be, hogy a tenger felől érkező mediterrán éghajlati hatások jobban érvényesülnek.

A feketefenyő (Pinus nigra) és a madárbirs (Cotoneastae) különböző fajtái a kevésbé lejtős területeket kedvelik, de megélnek olyan területeken is, ahol a termőtalaj viszonylag vékony, például a sziklás területeken. Ezek leginkább a park középső részén jellemzőek.

Az 1000 és 1450 méteres magasságban fekvő erdős területek már a vegetáció legfelső határai. Itt már a hó sokáig megmarad, az erős szelek miatt az itteni növényzet nem képes magasra nőni. Ilyen mostoha körülmények között él a dárdás veseharaszt (Polystichum lonchitis).

Dárdás veseharaszt

Pillangók és lepkék

A park területének függőleges rétegződése miatt az itt élő állatvilág meglehetően változatos képet mutat. Sajnos, az itt élő gerinctelen fajok tekintetében kevés információ áll rendelkezésre. Mindenesetre az ide látogató turisták figyelmét leginkább a pillangófajok vonják magukra. A nappali életet élő pillangófajokat tanulmányozták és katalogizálták a leginkább, míg az éjszakaiakról alig tudunk valamit. A parkban élő leglátványosabb pillangófaj a nagy éjjeli pávaszem (Saturnia pyri), amely hatalmas méretű (akár 145 mm), Európa legnagyobb pillangófaja.

A nappali pillangófajok közül a Paklenica Nemzeti Parkban 84 fajt tartanak számon. Ezek közül a legnagyobb számban boglárkalepkék (Lycaenidae) családjába tartozóak fordulnak elő. A nappali pillangók közül a legnagyobbak a kardoslepkék vagy kardfarkú lepkék (Iphiclides podalirius) és a fecskefarkú lepkék (Papilio machaon). A magas, hegyi réteken találkozhatunk az egyik legszebb horvát pillangófajjal, az apolló-lepkével (Parnassius apollo).

A magas, hegyi réteken találkozhatunk az egyik legszebb horvát pillangófajjal, az apolló-lepkével.

Hüllők és kétéltűek

A parkban 31 kétéltű és hüllőfajt tartanak nyilván, valamint 11 kígyófajt. Ez utóbbiak közül a legsűrűbben a nem mérgező balkáni haragos sikló (Hierophis gemonensis), leopárdsikló (Elaphe situla) és a erdei sikló (Zamenis longissimus) fordul elő. A mérges kígyók közül mindössze két faj fordul elő a parkban, a homoki vipera (Vipera ammodytes) és a nagyon ritka, végveszélyben lévő Orsini-vipera egyik alfaja (Vipera ursinii ssp. macrops).

Orsini-vipera

Madarak

A gerinces állatfajok közül a madarak rendjének tagjai vannak a legtöbben. A park 230 madárfajnak ad otthont, melyek közül 102 faj itt fészkel. Ezek között 24 olyan faj van, amelyek fészekrakó helyei a Velika Paklenica és a Mala Paklenica folyók völgyei közötti magas sziklák között és a kanyonokban találhatóak. Ezek jellemzően a szirti csuszka (Sitta neumayer) és a kék kövirigó (Monticola solitarius).

Különleges természetvédelmi értéket képviselnek a ritka és veszélyeztetett madárfajok, mint a szirti sas (Aquila chrysaetos), a vándorsólyom (Falco peregrinus), a kígyászölyv (Circaetus gallicus) és a héja (Accipiter gentilis).

A baglyok közül hét fajt tartanak nyilván. Ezek közül a legtöbb képviselővel a macskabagoly (Strix aluco) és a füleskuvik (Otus scops) fajok rendelkeznek. Általában itt fészkel a két folyó völgyeinek sziklái között Európa legnagyobb bagolyfaja az uhu vagy nagy fülesbagoly (Bubo bubo).

A park erdeiben számos fakopáncs és harkályfaj él, ezeket sűrűn láthatjuk és hallhatjuk is. Közülük a legritkábban előforduló faj a fehérhátú fakopáncs (Dendrocopos leucotos).

1999-ig a parkban fakó keselyűből (Gyps fulvus) három pár fészkelt. Sajnos, sűrűn használtak mérgeket a ragadozók irtásakor, ezért a dögevő madárfaj napjainkra itt teljesen kipusztult.

Szirti sas

Nagytestű emlősök

A park területén az emlősöknek 53 faja van nyilvántartva. Közülük a nagytestű fajok az európai őz (Capreolus capreolus), a gímszarvas (Cervus elaphus), a zerge (Rupicapra rupicapra) és a vaddisznó (Sus scrofa) lelhetőek fel. Ezek az állatok mind növényevők. Alapvetően ide sorolható a barna medve (Ursus arctos ) is. Ez utóbbi fajnak, méreténél fogva nem természetes ellensége a szintén itt élő szürke farkas (Canis Lupus), hiúz (Lynx lynx), róka (Vulpes vulpes) és vadmacska (Felis sylvestris).

Hiúz

A földalatti élővilág

A legtöbb állatfaj nem képes elviselni a földalatti üregek, barlangok szélsőséges életkörülményeit, mégis, egy viszonylag kis számú állatfaj teljes mértékben alkalmazkodott ezekhez a körülményekhez. Az ilyen élőhelyeken nem találunk autotróf élőlényeket (növényeket), így a tápláléklánc is nagyon rövid. Az élet fenntartásához mindenképpen szükség van a szerves anyagok jelenlétére, amelyek ilyen helyekre csak a víz által szállítva és nagyon kis mennyiségben jutnak el. A parkban található félbarlangokba szerves anyag a szarvasmarhák ürülékéből származik, amelyek az idők során rakódtak le, mivel a pásztorok itt kerestek számukra menedéket az időjárás viszontagságai elől. Ilyen barlangok a Mokrača, a Šupljarka és a Lukčeva.

A troglobita életmódot folytató élőlények egész életüket barlangi körülmények között élik, ahol egyáltalán nincs fény, ezért a kifejlődésük során sem a pigmentáció, sem pedig a látás képessége nem fejlődött ki. Ezt más érzékszervei kifejlődősével ellensúlyozták. Ilyenek a csápok, szőrzet és különböző vegyi- és nedvességérzékelő szervek.

A park földalatti üregeiben jellemzően kétféle barlangi élőhely található, a száraz és a vizes. Alapvetően száraz felületekről nem igazán beszélhetünk, hiszen a barlangok falait vékony vízréteg borítja. Ez a vízréteg a földalatti organizmusok élőhelye, hiszen ezekben található meg a legnagyobb mennyiségben a számukra nélkülözhetetlen tápanyag. Ezeknek az organizmusoknak a méretei a mikroszkopikustól a kis méretik terjed, például rákok, vízi férgek, pókok, pszeudoskorpiók (álskorpiók) és rovarok.

Legsűrűbben két faj fordul elő, amelyek legnagyobb számban a Manita peć barlangban élnek. Ezek a Proasellus coxalis lucifugus és a Bogidiella sketi. Egy nagyon érdekes fajt alkotnak az álskorpiók (Pseudoscorpionida). Közülük egy faj őshonos itt, a Chthonius radjai.

A Buljma sziklái között megbúvó barlangban egy nagyon ritka rovarfaj él, a Leptodirus hochenwartii velebiticus. Erről a fajról nagyon keveset tudunk, mindössze a táplálkozási módja (lehalt élőlények vázai) és szaporodása ismert.

Leptodirus hochenwartii

Denevérek

A denevérek nem töltik egész életüket a barlangokban, üregekben, táplálékukat a felszínen szerzik az est leszálltával. Ezért ez a faj nem troglobita, hanem troglofil, vagyis csak barlanglakó. Ebbe a csoportba tartoznak a Grylomorpha dalmatina és a Troglophylus cavicola. A denevérek 16 faja él a park barlangjaiban, itt töltik egész életüket, leszámítva a táplálékszerzést, itt pihennek és szaporodnak is. Rovarokkal táplálkoznak.

A Dél-Velebit régió történelmi háttere

Ez a vidék már a történelem előtti időkben is lakott volt, méghozzá az utolsó jégkorszak folyamán. A Paleolitikumban itt kisebb gyűjtögető, vadászó embercsoportok élhettek. Akkoriban a tengerek szintje alacsonyabban volt mint a jégkorszak után, így a Velebit-csatorna akkoriban csak egy folyóvölgy volt. A Velebit hegyláncait akkoriban vastag gleccserek fedték. Ahogyan a jégkorszak vége felé elkezdett olvadni a jég, emelkedett a tengerek vízszintje, így az emberek is feljebb húzódtak a dombvidékek felé. A Velebit hegyeiben az emberi jelenlét első nyomai a Mezolitikumból származnak és a Veliko Rujno csúcs alatt található Vaganačka barlangban találták.

Az első földművelő és állattenyésztő néptörzs ezelőtt 8 ezer évvel érkezett a vidékre és meghonosította mindezt a tudást. Ez megváltoztatta az itt élő népek életmódját, így a vadászó, gyűjtögető életmód elvesztette a fontosságát. Ezt a tényt számos régészeti lelet is alátámasztja, mint például az emberi települések közelében talált háziállat-csontok, eszközök. Akkoriban az emberek a barlangokban kerestek menedéket a maguk és állataik számára, így ezeken a helyeken lehet a legtöbb leletet találni ebből a korszakból.

Az első épületmaradványok a bronzkorból származnak, Kr.e. 2000 évvel. Ekkoriban épültek az első erődítmények és kőfalak. Ezek az építmények nem csak veszély esetén nyújtottak menedéket, de sok közülük lakóhelyként is szolgált. Itt leginkább a közösségek vezetői éltek. Az épületek olyan helyeken épültek, hogy biztosítsák a legelőkre, a szomszédos településekre és a tengerre vezető utakat. Sajnos, napjainkra ezek az erődök már megsemmisültek, de még mindig láthatóak azok a néhány méter magas gyűrű alakú halmok ahol ezek egykor álltak. Az erődök tőszomszédságában sírhalmok álltak. Ezeket nagy, kerek kövekből rakták, a halmok pedig kőkoporsókat rejtenek. A koporsók kőlapokból készültek. Ilyen sírhalmokat Ljubotić falu környékén láthatunk. A sírhantokat az évezredek folyamán nagyrészt kirabolták, vagy beomlottak.

Kr.e. 2000 évvel, az adriai térség keleti partját a római légiók módszeresen kezdték elfoglalni. Miután i.sz. az I. században a rómaiak megalapították a dalmát provinciát, jelenlétük állandósult ezen a vidéken. Ebben az időszakban alapították meg Argyruntum-ot, amelyet manapság Starigrad néven ismerünk. Ez a település egy fontos kereskedelmi központtá fejlődött, így i.sz. a IV, században Tiberius császár falakkal és tornyokkal erősíttette meg. A város temetője a városból délnyugati irányba vezető út mentén található és fontos régészeti lelőhely. Itt több mint 400 sírt tártak fel, amelyekből ékszerek, üvegtárgyak, fémtárgyak, fegyverek és más eszközök kerültek elő. A leletek között a legérdekesebbek az ókori üvegtárgyak. A kollekcióban 146 üvegedény található melyeket a Zadar-i Régészeti Múzeumban lehet megtekinteni.

Starigrad - Paklenica

Építészeti emlékek és természeti látványosságok

A Velebit vidékén élő emberek az évszázadok folyamán alkalmazkodtak a jellegzetes földrajzi és éghajlati viszonyokhoz. Ezért leginkább az állattenyésztés adta lehetőségeket aknázták ki, amelynek ékes bizonyítékai a hegyi pásztorok lakóépületei. Gyakorlatilag nagyobb embercsoportok laktak a hegyvidéken, amit az is bizonyít, hogy számos vallási építmény található a régióban, így templomok, kápolnák, oltárok és síremlékek maradványai.

Ez utóbbi építményeket errefelé „Mirila” (vagyis „mérték”) néven ismerik, melyeket az utak és ösvények mentén láthatunk. Ezek a síremlékek a XVII. és XX. századok között épültek és keletkezésük visszavezethető a néphagyományra, miszerint a templomok mellet és a temetőkben helyezték a lakosok halottaikat örök nyugalomba. A hegyvidéken azonban a hagyományos temetkezési helyek nagy távolságban helyezkedtek el a szétszórt lakóhelyektől, ezért, hogy követhessék a keresztény hagyományokat, a halottak számára síremlékeket állítottak. Ezek a síremlékek két kőtáblából álltak, egyiket az elhunyt fejénél, a másikat a lábánál állították fel. A két kőlap közötti területet pedig kikövezték. A holttest hosszát a két kőtábla közötti távolság jelölte. Ez azon a filozófiai tézisen alapul, miszerint „Csak az itt nyugvó lélek nélküli test mérhető…”

Mirila

Ennek a régiónak a különlegessége a hagyományos építészeti stílusán is tükröződik, nevezetesen a négyszögletes és kerekített hordószerű tetőszerkezetben, amelyek még manapság is láthatóak a házakon, gazdasági épületeken és malmokon végig a Velika Paklenica folyó mentén.

A nemzeti park területe tíz falut foglal magában, ezek túlnyomó többsége lakatlan: Bršljanuša, Jasenar, Jurline, Katići, Kneževići, Marasovići (Gornji), Parići, Ramići, Rimenići és Škiljići. Különösen érdekes építményeket láthatunk Sklopina mellett.

A park területén már csak két állandó lakos él, egy idős házaspár Ramići falujában.

Malmok

A XIX. század első felében hét vízimalom épült a Velika Paklenica folyó mentén, melyek a park főbejárata és a Paklencia hegyi menedék között találhatóak. Ezek a malmok sorban az alsó és a középső Marasović malom, a felső Šikić malom, a Markov malom, a Katić malom, a Parić malom és a Ramić malom, amely ma is működőképes.

Egészen 1960-ig ezek a vízimalmok látták el liszttel a háztartásokat Podgorje-tól, Ravni Kotor-on át a szigetvilággal bezárólag. Napjainkban ezek a vízimalmok már nincsenek használtban, de ettől függetlenül jó állapotban vannak, mivel a park vezetősége nagy figyelmet fordít a karbantartásukra, ugyanis ezek egy jellegzetes formáját képviselik az ipari hagyományoknak. A Kulturális Örökség Védelmi hivatal szakemberei a középső Marasović malmot 2000-ben helyreállították.

A XIX. század első felében hét vízimalom épült a Velika Paklenica folyó mentén, melyek a park főbejárata és a Paklencia hegyi menedék között találhatóak.

Marasovići tájház

A Paklenica Nemzeti Park vezetősége nemrégiben megvásárolt és felújított egy régi házat mindjárt a park bejárata mellett, amelyet a Marasovići család elhagyott. Az épületet tájházzá alakították, ahol jó állapotban fennmaradt háztartási, mezőgazdasági és állattenyésztésben használatos eszközök vannak kiállítva, valamint bútorok. Ezeken keresztül képet alkothatnak a látogatók az egykori vidéki élet mindennapjairól. A házban egy kis információs központot is kialakítottak, egy emléktárgy boltot és egy kis tavernát is, ahol a régió hagyományos ételeit kínálják fel.

Marasovići tájház

Paklarić-erőd

A Paklarić-erőd régészeti feltárása 2001-ben történt. Az erőd mellett ásatásokat folytattak a keleti védőfalnál is ahonnan néhány ókori és nagyobb mennyiségű középkori kerámia került elő.

Az említett védőfal valószínűleg a kora középkorban, a XIV.-XVI. századok között épült egy ókori fal alapjaira. A fennsík keleti szélénél nagy számú állati eredetű csont, kagylóhéj, evőeszköz és kerámiaedény került napvilágra. A legfontosabb lelet három darab velencei ezüstérme volt.

A Paklarić-erőd valószínűleg abból a célból épült, hogy biztosítsa a tengerpart, Paklenica és Lika közötti út biztonságát.

A Paklarić-erőd régészeti feltárása 2001-ben történt.

Manita peć barlang

A Manita peć barlanghoz vezető út Anića luka-tól indul a folyó nyugati oldalán. A barlang bejárata 550 méteres magasságban található. A 175 méter hosszú barlangban két terem található, bennük csodálatos sztalagmitok, sztalaktitok, cseppkő oszlopok és vízesésszerű cseppkő képződmények. A gyönyörű barlangi formációk egyikét-másikát el is nevezték, ilyen a „sisak” és az „orgona”. Ahhoz hogy a cseppkő egyetlen millimétert nőjön 10-30 évnek kell eltelnie, a lecsepegő víz függvényében, ebből következik, hogy évmilliók kelletek ahhoz, hogy a barlangban látható gyönyörű cseppkőalakzatok kialakuljanak.

A Manita peć barlangot bioszpeológusok (a barlangi élővilággal foglalkozó szakemberek) is vizsgálták. A kutatás folyamán új állatfajokat fedeztek fel, mint például a „Chthonius radjai” pszeudoskorpió és a „Bogidiella sketi” rákfajt.

Ha szeretnénk ellátogatni ebbe a barlangba, vegyük figyelembe, hogy a benti hőmérséklet egész évben 10 fok körül van, így mindenképpen vigyünk magunkkal meleg ruházatot. Ezen felül jól jöhet a sportcipő vagy túrabakancs, mivel az ide vezető út másfél órát vesz igénybe hegyi terepen. A barlangba csak túravezetővel lehet bemenni.

Manita peć barlang, Paklenica Nemzeti Park

Mala Paklenica Oktatóközpont és Recepció

A Mala Paklenica-i bejárata egyben egy kis oktatóközpont is, ahol a ragadozómadarak, a baglyok és a fakó keselyűk a természetre gyakorolt fontosságát mutatják be. Az utóbbi állatfaj Horvátországban kihalt, így visszatelepítették őket a parkba. A baglyok és általában a ragadozó madarak a leginkább veszélyeztetett állatfajok Horvátországban. Sajnos, távolról sem elegendő, hogy a veszélyeztetett fajok csak itt, a parkban és más természetvédelmi övezetekben legyenek biztonságban. Az emberek nagy része nem érti meg, miért és mennyire fontos az állatfajok védelme a természeti egyensúly szempontjából.

Az oktatóközpontok, mint például a Mala Paklenica-i is azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy ha nem is globális szinten, de hozzájáruljanak ahhoz a nemes célhoz, hogy a látogatókkal, legfőképpen a fiatalabb generációval megismertessék a természetes környezet és a veszélyeztetett fajok védelmének fontosságát.

A Mala Paklenica-i bejárata egyben egy kis oktatóközpont is.

Bemutató központ

A Paklenica Nemzeti Park közintézményének épülete mellet található a bemutató központ. Ebben az épületben mutatják be a látogatóknak a természeti szépségeket és tájékoztató előadásokat tartanak a parkba való látogatás előtt. A bemutatók tematikája magába foglalja a növény és állatvilág bemutatását, valamint a földrajzi, geomorfológiai és más természeti jellegzetességeket. Ezeken felül olyan szervezett előadásokat is tartanak, amelyeket videóvetítésekkel és különböző bemutatókkal kötnek egybe. A bemutatóterem 25 résztvevő számára biztosít ülőhelyet.

Az elkövetkező időszakban egy új látogató központot terveznek létrehozni a parkban, amelyet az egykori földalatti bunkerrendszerben fognak kialakítani. A bunkerrendszer a hidegháború idején, 1950 és 1953 között épült, amikor a volt Jugoszlávia és a Szovjetunió között feszült volt a politikai légkör. Itt terveztek óvóhelyet nyújtani a politikai és katonai elitnek. A bunkerrendszer építésének kezdetén a park bejárati részét lezárták mind a látogatók, mind a helyi lakosok előtt a magas fokú titkosság miatt. Ekkor itt 500 katona és fogoly dolgozott. A lezárt objektumot első alkalommal 1991 júniusában nyitották ki, ekkor eltávolították a masszív fémajtókat is. 2007-ben az új látogató központból elkészült az emléktárgy bolt és a fürdőhelyiségek, az alagútrendszer déli kapujánál.

Bemutató központ, Paklenica Nemzeti Park

A Velika Paklenica oktató útjai

A park leginkább látogatott turista útja a Velika Paklenica kanyontól indul felfelé a hegyi menedékhez. Az út szélén 10 információs tábla van elhelyezve amelyek a park természeti és kulturális látványosságait mutatják be.

Paklenica Nemzeti Park

Paklarić oktató út és a hegyi kilátó

A Paklarić oktató út a folyó bal partján vezet végig, amelynek a kezdete a park bejáratánál táblával van jelölve. Az út eleje a régi, restaurált vízimalomnál található és a Paklarić erődhöz vezet 121 méteres magasságba, ahol egy hegyi kilátóról gyönyörködhetünk a panorámában. Az út hossza 550 méter, a mentén 4 információs tábla található amelyek a növényvilágot, a nappali pillangófajokat, gyíkokat, kígyókat és madarakat mutatják be. A kilátón további két információs táblát és messzelátót is találunk. A táblák a legfontosabb régészeti lelőhelyeket írják le.

A „Rövid utazás a történelmen át” oktató út és a Starigrad – Reljani kerékpárút

A nyolc kilométer hosszú kerékpár- és gyalogút a Starigrad-Paklenica központnál kezdődik és a Velika Paklenica-i recepciónál ér véget. Az út átvezet a régi falvakon Seline irányába. A „Rövid utazás a történelmen át” oktatóút része a kerékpár- és gyalogútnak. Az út mentén öt információs táblát találunk, amely a vidék történelmét mutatja be, egészen a történelem előtti időkből.

Lugarnica erdei kunyhó

Ha felkapaszkodunk a fő ösvényen a Velika Paklenica kanyon mentén, miután elhagytuk a parkolót, két órányi járásra találjuk a Lugarnica erdei kunyhót 400 méteres magasságban, ahol haraphatunk is némi ennivalót.

Lugarnica, Paklenica Nemzeti Park

Videók

Paklenica Nemzeti Park
Észak-Dalmácia

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét