A Krka Nemzeti Park állat- és növényvilága

Krka Nemzeti Park látogatóit első sorban a különösen szép vízesések látványa kápráztatja el. A vizek, az erdők, rétek, mocsarak és még a sziklák is csak egy kis részét tárják fel titkaiknak. A felületes szemlélő nem mindig veszi észre, hogy a természet ezen kis szegletében sok-sok teremtmény éli életét. Minden egyes faj, legyen az növény vagy állat, függ a másik lététől. Ezt nevezzük ökoszisztémának. Ennek az ökoszisztémának a megőrzése nem csak egy helyi érdek, hanem az emberiségé is, ezért védi törvény a Paradicsom ezen kis szegletét…

Gerincesek

A Krka-folyóban húszféle halfaj él, ezek közül a legsűrűbben előforduló faj a dalmát domolykó (Leuciscus illyricus), a vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythrophthalmus) és a sebes pisztráng (Salmo trutta fario). A Krka-folyó felső folyásának vize a Roški slap vízesés fölött hideg és gyors folyású, ez a pisztráng kedvenc élőhelye. A folyó alsó folyása, a Roški slap vízeséstől lefelé tószerű, itt inkább pontyfélék élnek. Az adriai folyók medencéjében tíz őshonos halfaj él, mint például a dalmát pisztráng, a dunai galóca, az adriai domolykó, az Aulopyge huegelii, az adriai márna, vagy a Visovac-i géb.

A tószerű részeken, a folyó felső folyásán a nádasokban, mocsaras réteken és pocsolyákban számos kétéltű állatfaj él, míg a sziklás, szegényes növényzettű területek a hüllők kedvenc élőhelyei. Jelenleg 9 fajta kétéltűt és 22 hüllőfajt regisztráltak a park területén. A Horvát Kétéltűek és Hüllők Vörös Könyvében olyan itt élő fajok szerepelnek mint a veszélyeztetett ál-cserepesteknős (Caretta caretta), érzékeny fajok mint a barlangi vakgőte (Proteus anguinus) amely a park barlangjaiban él. A pettyes gőte (Lissotriton vulgaris) tekintetében kevés adat áll rendelkezésre, ez a hüllőfaj a park északi részén található pocsolyák környékén él, akárcsak a leopárdkígyó (Zamenis situla) vagy a kockás kígyó (Natrix tessellata). A fenyegetett fajok között található a zöld levelibéka (Hyla arborea), amely a kétéltűek világának valóságos akrobatája. További fenyegetett fajok a római gyík (Podarcis sicula), a görög teknős (Testudo hermanni) vagy a mocsári teknős (Emys orbicularis). Az ál-cserepesteknős (Caretta caretta) csak alkalmi látogatója a folyó sós vizű szakaszainak Skradin mellett, míg a szárazföldi teknősöket és a tavi teknősöket a park egész területén megtaláljuk, akárcsak a római gyíkot. A kockás kígyó a nyugalmas, nedves területeken fordul elő leginkább, míg a leopárd kígyót a cserjések és sziklás területek közelében láthatjuk.

A parkban élő egyetlen emberre is veszélyes mérges kígyófaj a homoki vipera (Vipera ammodytes). Van két másik mérges kígyófaj is, ám ezek mérge csak a hüllőkre, a madarakra és a kisemlősökre nézve veszélyes. Ezek az európai macskakígyó (Telescopus fallax) és az európai gyíkászkígyó (Malpolon monspessulanus).

Napjainkig 211 madárfajt regisztráltak a park területén, amelyek közül 111 faj van Horvátországban fenyegetettként nyilvántartva. A park a költőhelye 105 madárfajnak, itt pihen és táplálkozik 90 vándormadár faj, 61 pedig itt tölti a telet.

9 madárfaj fészkel a nemzeti park területén és 2 faj tölti itt a telet, amelyeket már a kihalás veszélye fenyeget. Ezek a kis kárókatona (Phalacrocorax pygmaeus), a bölömbika (Botaurus stellaris), a szirti sas (Aquila chrysaetos), a hélyasas (Hieraaetus fasciatus), a vándorsólyom (Falco peregrinus), a kis sólyom (Falco columbarius), a kis vízicsibe (Porzana parva), a pettyes vízicsibe (Porzana porzana) és a kalandrapacsirta (Melanocorypha calandra).

Madártanilag fontos régiói a nemzeti parknak a Skradinski buk vízesés körüli nádasok, a Čikola-folyó torkolata és a Torak-tó, a Čikola-folyó völgye, a Visovac-tó és a Roški slap vízesés vidéke. Ezeken a helyeken jól megfigyelhetjük az említett fészkelő és vándormadár-fajokat, a Roški slap vízesés sziklaszirtjein pedig számos vadászó madárfajt.

Krka Nemzeti Parkban 46 különböző emlősfajt tartanak számon, ezek közül 14 faj a Horvátországi Emlősök Vörös Könyvében is szerepel. Ebben a régióban mára már kihalt a Méhely-patkósdenevér (Rhinolophus mehely). Érzékeny fajok a hosszú-lábú denevér (Myotis capaccinii) és a nagyfülű Bechstein-denevér (Myotis bechsteinii). Majdnem veszélyeztetett fajok a vidra (Lutra lutra), a nagy patkósdenevér (Rhinolophus ferrumequinum), a kis patkósdenevér (Rhinolophus hipposideros), a csonkafülű denevér (Myotis emarginatus), a közönséges denevér (Myotis myotis), az európai mókus (Sciurus vulgaris), a kerti pele (Eliomys quercinus) és a farkas (Canis lupus).

Tüskés pikó

Gerinctelenek

Krka Nemzeti Parkban élő gerinctelen fajokat nem vizsgálták részletekbe menően. Napjainkig mindössze a bogarakat, a pillangókat és a szitakötőket vizsgálták tüzetesen. A Krka-folyó szélesebb körzetében 289 bogárfaj, 200 pillangófaj és 34 szitakötőfaj lett számba véve. A szitakötőket a gyors folyású vizek közelében láthatjuk. Különleges figyelmet érdemelnek a kisasszony szitakötők (Calopteryx virgo) és a sávos szitakötők (Calopteryx splendens). A folyó tószerű részein a leginkább látható szitakötő faj a mocsári szitakötő (Libellula fulva). A pocsolyák környékén láthatjuk például a királyszitakötőt (Anax imperator). A pillangófajok között is akadnak védett fajok, ilyen a kardoslepke (Iphiclides podalirius) vagy a Kleopátra lepke (Gonepteryx cleopatra), amelynek a Skradinski buk vízesés mellett van a legnagyobb populációja Horvátországban. A tarkalepke-félék között két olyan faj található amelyek a jellegzetességüket és megoszlásukat tekintve kitüntetett figyelmet érdemelnek. A kétfarkú pasapillangó (Charaxes jasius) Európa egyik legnagyobb pillangófaja, a bogáncslepke (Vanessa cardui) pedig nem tölti a telet Európában. Mindössze három alkalommal látták a Skradinski buk vízesés környékén az éjszakai életet élő bagolylepkét (Noctua haywardi).

A Krka-folyó vidékén 403 édesvízi gerinctelen faj van nyilvántartva. Ezek közül a legnépesebb a véglények családja 117 fajjal, valamint a rovaroké (kérészek, álkérészek, szitakötők, bogarak, tegezesek, kétszárnyúak, félfedelesszárnyúak) a maguk 126 ismert fajával.

Gyönyörű pillangók a Krka Nemzeti Parkban

Balkáni haragossikló

A balkáni haragossikló lesből vadászik, testét összetekeri, majd viszonylag nagy távolságból, nagy sebességgel ráveti magát a zsákmányára.

A balkáni haragossiklót (Hierophis gemonensis) az egész kelet-adriai partszakaszon, a Jón-tenger vidékén, észak-nyugat Olaszországon, Albánián, dél-Görögországig mindenütt megtalálhatjuk, valamint néhány adriai és görög szigeten is.

A kígyófaj a sziklás helyeket kedveli, a sűrű az aljnövényzetet, a ritkás erdőket, az olíva- és szőlőültetvényeket, amelyek 1000 méteres tengerszint feletti magasság alatt fekszenek. Általában a talaj közelében marad, ágakra ritkán kúszik fel. Egész nap aktív, ha megzavarják, harap.

Testének alapszíne szürke, szürkés-barna, sárgás-barna sötét foltokkal a feje irányában, néha a farka irányában keskeny, világos és sötét csíkozás látható. A hasa világos sárgás. Ez egy hosszú kígyófaj, teste karcsú, a feje ovális, tompa orr-résszel. A szeme nagyon hangsúlyozott, kerek pupillával. A kígyó teste teljes hosszának az egy negyed részét a farokrész teszi ki, nagyon vékony, ostorszerű.

Elsősorban gyíkokkal, más kígyókkal, kisemlősökkel, ritkábban madárfiókákkal és tojásokkal, valamint nagy rovarokkal (szöcskékkel) táplálkozik. A kifejletlen egyedek első sorban kisebb gyíkokat és rovarokat zsákmányolnak.

A balkáni haragossikló májusban párosodik, június végén, július elején a nőstény 3-10 tojást rak a száraz fűbe vagy levelek közé. A tojások 8-9 hét elteltével kelnek ki a hőmérséklet függvényében. Ivarérettségüket három éves korukra érik el, a vadon élő egyedek a 15-20 éves kort is megérik. A kifejlett kígyó testhossza általában 1 méter, de láttak már 1,5 méteres példányokat is. November közepétől, március elejéig a kígyó téli álmot alszik hibernált állapotban.

Ezt az állatfajt komolyan veszélyezteti az élőhelyének megváltozása, az urbanizáció, az intenzív mezőgazdálkodás és az emberek is, csak azért mert alapvetően félnek tőlük, ezért elpusztítják őket. Horvátországban szigorúan védett állatfajnak minősül.

Balkáni haragossikló

Barlangi vakgőte

A barlangi vakgőte (Proteus anguinus) a legnagyobb földalatti kétéltű állatfaj a Dinári karsztvidéken és az egyetlen állatfaj amely alkalmazkodott a barlangi életmódhoz. Az élőhelye a Soča-folyó medencéjétől a Trebišnjica-folyó medencéjéig húzódik, megtalálható Szlovéniában, Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában és Olaszországban is, Trieszt mellett. A fajt 1989-ben fedezték fel a Krka Nemzeti Parkban, a Miljacka II barlangban, napjainkban a park területén négy élőhelye ismert. Kedveli a csendes, hideg föld alatti vizeket, amelyek oxigéndúsak és nincsenek 120 méteres mélységnél mélyebben. Tökéletesen alkalmazkodott a barlangi életmódhoz.

A testfelépítése törékeny, színe fehér, pigmentáció nélküli, bár némi halvány rózsaszínes beütés látható rajta a bőre alatti kapillárisok miatt. A fej formája hosszúkás, orra lekerekített, a szeme fejletlen, bőrréteg fedi. Végtagjai rövidek és vékonyak. Az elülső lábain három-három fejletlen ujj található, a hátulsókon pedig kettő-kettő. A farokrésze lapított, a testhosszánál rövidebb, ostoros végű. Tüdővel lélegzik, de az új-kőkorszaki állatfajokhoz hasonlóan három pár külső, világos pirosas kopoltyúnyílással is rendelkezik. A bőre áttetsző, amelyen keresztül láthatóak a belső szervei. Testhossza 25-30 cm, egyes egyedek a 40 cm-t is elérik. A hímek testmérete kisebb mint a nőstényeké.

A barlangi vakgőte vízi gerinctelenekkel, főként lárvákkal és kis rákokkal táplálkozik. A táplálékát a különösen fejlett vegyi- és mechanikai érzékszervei segítségével találja meg. Bár a fényt érzékeli, de ennek semmilyen hasznát sem veszi a barlangok mélyén. A vakgőték emésztése nagyon lassú, olyannyira, hogy akár évekig is elélnek táplálék nélkül. A párzási időszakban a hímek őrzik a területüket. A megtermékenyített nőstény 2-3 nap elteltével legtöbb 70 tojást rak a sziklákra. 8 fokos hőmérsékleten, a tojások 182 nap elteltével kelnek ki, de ha a hőmérséklet magasabb, a nőstény a testében tartja a tojásokat. A vakgőte 14 éves korára éri el az ivarérettséget és akár a 70 éves kort is megéri, hiszen az életkörülményei miatt semmilyen ragadozó sem fenyegeti.

A barlangi vakgőte a legnagyobb földalatti kétéltű állatfaj a Dinári karsztvidéken és az egyetlen állatfaj amely alkalmazkodott a barlangi életmódhoz.

Vidra

Az európai vidra (Lutra lutra), a nyestfélék családjának (Mustelidae) legnagyobb tagja. Teste karcsú, megnyúlt, lábai rövidek, ujjai között úszóhártya található. Testsúlya a 11 kilogrammot is elérheti. Ennek a húsevő fajnak a testhossza 100-120 cm, farka lapos, 35-55 cm közötti a hossza.

A vidra szőre sötétbarna a hátán, a nyak irányában világosodik, ugyanígy a nyakán, a mellkasi részen és a hasán világos. Jól alkalmazkodott a vízi életmódhoz, ideértve a tengerit is. A állat fülei kicsik, amelyeket vízmentesen be tud fedni, ha vízben tartózkodik. Az állat bundája alatt vastag zsírréteg található, ez védi meg a hideg víztől. A vidra szaglása kitűnő, a bajuszának szálai érintésre nagyon érzékenyek, amelyek segítségével a zavaros vízben is megtalálja a táplálékát. Az állat szemei a fejének felső-oldalsó részén helyezkednek el melyekkel a vízfelszín alatt és felett egyaránt lát, de sem a látása, sem pedig a hallása nem túl fejlett. A vidra hangot is ad, hasonlatos egy csendes, de jól hallható füttyhöz. Ezen kívül néha hallat horkantásokat, sikkantásokat és morgásokat is.

A vidra odújának a bejárata a vízpartok mentén található, ahol kisebb a sodrás és sűrű a növényzet. Leginkább a part mentén növő fák vízbe nyúló gyökerei között ássa ki az odúját, amelynek a bejárata minden esetben a víz felszíne alatt van. Napszállta után indul vadászatra, halakkal, rákokkal, békákkal, kisemlősökkel és más vízi élőlényekkel táplálkozik. 12-20 évig is elél. Természetes ellenségei a nagytestű ragadozók.

A vidra az élőhelyeinek a pusztulása miatt került veszélybe, valamint a vízszennyezés, a nyugalmának hiánya és az orvvadászat miatt is. Horvátországban 1972 óta védett állatnak minősül és összeurópai szinten is veszélyeztetett faj. 1995-ben a vidra eszmei értékét 30 ezer horvát kunában állapították meg (körülbelül 4070 euró, vagy 1 millió 87 ezer forint!).

Vidra

A sziklarepedések és félbarlangok vegetációja

Krka Nemzeti Park növényvilágának egy különleges családját alkotják azok a növényfajok, amelyek a meredek mészkősziklák repedéseiben élnek a Krka- és a Čikola-folyó kanyonjaiban. Ezek között számos fajt találunk amelyek nagyon ritkák és/vagy őshonosak ezen a vidéken.

A Roški slap vízesés fölött a harangvirágok (Campanulales) családjának egyik faja, a sziklai harangvirág (Campanula lepida) Dalmáciában őshonos. Számos más fajnak az adriai régió a természetes élőhelye, ezek között található az illír nőszirom (Iris illyrica), az aranyos fodorka (Asplenium trichomanes), a pikkelyharaszt (Cetera officinarum) és még sok más növényfaj.

Moha

A vizes élőhelyek növényfajai

A Visovac-tó alacsonyan fekvő iszapos területein, a Ćulišić lápokban és a Čikola-folyó torkolatvidékén a lápokra, mocsarakra jellemző növényvilágot figyelhetünk meg, mint a nád vagy a sás, amelyek nagy kiterjedésű területeket borítanak be.

A folyópartok domináns növénye a sás, sok esetben ugyanazt az élőhelyet osztja meg a vízi gázlóval (Hydrocotyle vulgaris). A nádasok is nagy területeket borítanak be ott, ahol gyökereiket belepheti a víz. Ezek a növényfajok akkor sem száradnak ki, ha a száraz időszakban nem jutnak megfelelő mennyiségű vízhez. A parkban több nádfajta is előfordul, ezek a közönséges nád (Phragmites australis), a káka (Scirpus lacustris), a keskeny- és széleslevelű gyékény (Typha angustifolia és T. latifolia), a mocsári nőszirom (Iris pseudacorus) és a vízi hídőr (Alisma plantago-aquatica). A nádasok szélén számos más vízinövény faj is él, mint például a tündérrózsa (Nymphaea alba), a vízitök (Nuphar lutea), a gyűrűs süllőhínár (Myriophyllum verticillatum), a füzéres süllőhínár (füzéres süllőhínár), a vízi lófark (Hippuris vulgaris), a vidrakeserűfű (Persicaria amphibia) és a hínáros víziboglárka (Ranunculus trichophyllus).

A nádasok szélén számos más vízinövény faj is él, mint például a tündérrózsa, a vízitök, a gyűrűs süllőhínár, a füzéres süllőhínár...stb.

Cserjék és füvek

A cserjések és füves területek a sziklás, száraz területeken alakultak ki, valamint ott, ahol fakitermelés folyt és emiatt az erdők degradálódtak.

A leginkább előforduló cserjefajta a krisztustövis (Paliurus spina-christi), a vörösboróka (Juniperus oxycedrus) vagy a terpentin-pisztácia (Pistacia terebinthus).

A Krka-folyó partjai mentén számos kisebb terület található, melyek nedves rétek, esetleg kaszálók. Ezeknek a festői kis lapályoknak a domináns növénye a fehérlóhere (Trifolium repens), számos boglárkafaj (Ranunculaceae), a nyári tőzike (Leucojum aestivum), a mocsári kosbor (Orchis laxiflora), a réti sás (Carex distans) vagy a borzas sás (Carex hirta).

A cserjések és füves területek a sziklás, száraz területeken alakultak ki.

Erdők

A Krka-folyó környékén az erdők nem alkotnak összefüggő területeket, ám mégis nagymértékben hozzájárulnak a vidék sokszínűségéhez, a hideg karszt, a folyó és a tenger mellett.

Három különböző vegyes-erdő típust különböztethetünk meg: magyaltölgy és virágos kőris, molyhos tölgy és fehér gyertyán, valamint fekete gyertyán. Az évszázadokon át folytatott fakitermelés miatt molyhos tölgy és fehér gyertyán erdőket már alig találni, így leginkább fiatal szálerdőket és cserjéseket láthatunk.

A Krka-folyó környékén az erdők nem alkotnak összefüggő területeket, ám mégis nagymértékben hozzájárulnak a vidék sokszínűségéhez.

Bokros koronafürt

A bokros koronafürt (Coronilla emerus subsp. emeroides) széles körben elterjedt növény Horvátország szerte. A növény magassága az egy méteres magasságot is elérheti, a Krka-folyó vidékén pedig a lombhullató erdőkben és cserjésekben, sziklás réteken és a sziklák repedéseiben is előfordul. A fiatal növények szára vékony, de szívós, zöldes árnyalatú. Az idősebb növényeknél a szár színe szürkés-zölddé válik. A növény levelei egyenetlenül oszlanak szét. A tojásdad alakú levelek világoszöld színűek és 1.2 cm hosszúak. A virágzata olíva zöld apró fogazott mintázattal, szirmai tojásdad alakúak, lefelé lógnak és enyhe pirosas színbeütés látható rajtuk. A növény májusban és júniusban virágzik.

A bokros koronafürt széles körben elterjedt növény Horvátország szerte.

Nyalábcsengőke

A nyalábcsengőke (Edraianthus tenuifolius) egy őshonos növényfaj a Dinári hegylánc part menti területein, sziklákon és napos réteken él a partvidéktől a hegyekig mindenfelé.

Krka Nemzeti Parkban a nyalábcsengőkét a Žurića brdo-nál található réteken és a Roški slap vízesésnél találjuk. Az alacsony növésű (legtöbb 15 cm) évelő növény levelei sűrű csomókban nőnek. A levelek hossza 8-12 cm és mindössze 1,5 mm széles. Virágzata harangszerű, a szár végén található. Egy csoporton belül több virágzat is nőhet, melyet lándzsa alakú szirmok vesznek körül. A virágzat színe sötétlila, júniusban és júliusban nyílik.

A nyalábcsengőke egy őshonos növényfaj a Dinári hegylánc part menti területein.

Tornyos harangvirág

A tornyos harangvirág (Campanula pyramidalis) jellemzően egy adriai őshonos növényfaj, melyet a Krka Nemzeti Park egész területén megtalálunk. Ezt a növényt megtalálhatjuk sziklák repedéseiben, a part menti sziklafalakon, platókon, még 1000 méteres magasság fölött a Velebit hegységben is. A 2-3 éves ciklusokban növő növény a 150 cm-es magasságot is elérheti. Általában egy középső szára van, de előfordul, hogy bokrosodik. Levelei egyszerűek, szélesek és oválisak, a növény töve felé csoportosulnak. A virágzat harang alakú, 3 cm átmérőjű, háromszögletű szirmokkal, melyek világos lila vagy kék színűek. A virágzás időszaka július és augusztus.

A tornyos harangvirág jellemzően egy adriai őshonos növényfaj, melyet a Krka Nemzeti Park egész területén megtalálunk.

A Krka Nemzeti Parkról még

Krka Nemzeti Park
A Krka Nemzeti Park kulturális és történelmi öröksége

Videók

Krka Nemzeti Park
Észak-Dalmácia

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét